525600 perc

Még a Rent tette fel a kérdést: "Hogyan mérsz egy évet?" Múlt év szeptember elsején indultam Ausztriába, és bár azóta párszor voltam otthon, mégis szeretem ezt a nagy utazásomat "egy éves"-nek nevezni. Nagyon sokszor gondolkodtam, mi is fér bele egy évbe, mit is kell belesûríteni egy évbe, hogyan méred, miben méred életed egy évét...

3842 méterrel tengerszínt felett (felvonóval)
2571 méterrel tengerszínt felett (biciklivel)
2470 méterrel tengerszint felett (gyalog)
2000 (kb) kávé - nem fogyasztva
250 km-rel a sarkkörtõl Északra
111 blogbejegyzés
50 talált font
14 (minimum) különbözõ lakhely (és a reptereket nem is számoltam)
7 munkahely
5 ország
3 módja Angliába jutásnak
1 életre szóló élmény

Sokat kell ám töprengenem a számokat illetõen. Sokkal kevésbé a mennyiségrõl, mintsem az egy év minõségérõl szeretnék inkább írni: kimondhatatlanul felejthetetlen, számtalan óriási élmény! De remélem, ez lejött a blog soraiból! Köszönöm, hogy figyelemmel kísérted az internetes naplómat!

zs.

VIP

Lassan itt a szeptember, elmentek az utolsó vendégeim, megírtam a szezonvégi jelentésem. Más szóval vége a nyári küldetésemnek, és itt az ideje lassan hazamenni. Szeptember közepéig szól a szerzõdésem, de kértem egy korábbi idõpontot, így a napokban már otthon is leszek.

Mindent végigcsináltam, amit akartam (még a héten gyorsan megmásztam egy közeli csúcsot, amire eddig nem volt idõm), mindent megírtam a blogomban, amirõl érdemes volt szót ejteni. Egy apróságot leszámítva: nem meséltem a VIP-vendégeinkrõl. Két alkalommal is jött egy-egy újságíró Angliából családostúl, hogy a programról riportot írjanak. Mind a két család nagyon el volt ragadtatva, így remélem, hogy csupa jót írnak rólunk.

Titkon azért remélem, hogy rólam is írnak pár sort a Sainsbury's vagy a Western Daily Press újságokba. Reménykedtem benne, hogy a szezon befejezte elõtt kapok esetleg egy piszkozatot, amit csatolhatnék a bloghoz. De úgy néz ki, hogy meg kell várnom amíg megjelennek - arra pedig január-február elõtt nem fog sor kerülni.

Tubing

Sikerült a rafting-ot és a canyoning-ot megfejelni egy még õrületesebb extrém sporttal! Egy újabb vadvízi kalandról van szó, ahova csak a legvagányabb kollegák jöttek.

Fújj fel egy traktorkerék belsejét (erre utal az angol tube szó), erõsítst egy hintát a közepébe, végy egy kajakevezõt és neki is vághatsz a folyónak. Esetünkben 3+; talán emlékeztek, hogy ez elég erõsnek számít, hiszen jó pár vízesés vár rajta. Olyan mintha egy hatalmas fánkot lovagolnál meg a tajtékzó habokon. Kormányozni is pont annyira lehetetlen, mint maga a hasonlat. Eleinte csak azt vettük észre, hogy körbe-körbe forogtunk a víz tetején és ameddig nem kezdesz vadul evezni, addig sehova sem jutsz ezekkel az ormótlan gumikarikákkal.

Kicsit meg is ijedtek a lányok, hiszen a sodrás sokkal erõsebb volt, mint amivel meg tudtak volna birkózni. Én írtóra élveztem, fõleg mert a tubing elõtt vadvízi-úszóórát kaptunk. Vadvízben úgynevezett passzív uszópoziciót kell felvenni: ráfeküdni a víz tetejére a mentõmellény segítségével, lábak elõre, hogy a közeledõ sziklákat tompítani tudd. És sose rakd le a lábad!!! Megakadsz egy kõben, az ár fejjel elõrenyom, aztán blugy-blugy (aztán egy idõ után nincs blugy-blugy). Lehet aktívan is úszni, de árral szemben kell, és akkor lassan kiérsz a partra (nagy karcsapások árán).

Gyakorlás során sikerült a nálam egy fejjel alacsonyabb vadvízi-túravezetõt belerántanom a vízbe (pedig a 73-as versenysúlyomban vagyok...). Éppen a mentõköteles formát gyakoroltuk, amikor egy vízesésen úsztam le és sikerült a megmentésemre hozzám hajított kötelet túl erõsen megrántanom, így a srác a partról a víz közepébe repült - a többiek nagy örömére.

Majdnem három órát töltöttünk a folyón, ami azért meglehetõsen fárasztó, még úgy is, hogy többször megálltunk pihenni és bevárni másokat. Már az utolsó vizesésen voltunk túl, amikor a túravezetõ megdícsért, hogy mennyire profin kormányoztam az utolsó szakaszon (én voltam az egyetlen, aki nem borult vízbe). Meg is kérdezte, nem akarom-e másodszor is megpróbálni. Persze!

Naná, hogy második nekifutásra beszippantott a víz és annyira meglepódtem, hogy a mentõkötelet is elfelejtettem elkapni. No igazából az történt, hogy meg akartam menteni a fánkomat és az evezõmet, ezért nem maradt szabad "harmadik" kezem, amivel a mentõkötelet meg tudtam volna fogni. Rossz döntést volt, mert pár méterrel késõbb egy vízesés jött ezért végül úgy is elhajítottam mindent, hogy felvegyem a passzív úszópozicíót. Ezek a vízesések nincsenek egy métersek sem, de így is képesek 2-3-4 másodperc erejéig a víz felszíne alá mosni. Ami önmagában tûrhetõ, de amikor már a harmadikon csorogtam (inkább zubogtam...) lefelé, egy kicsit kezdtem bemajrézni, mert fogytán volt az erõm.

Szerencsémre a túravezetõ utánam vágtázott a kajakjában és kimentett - addigra már elég tágak voltak a pupilláim és 130-as volt a pulzusom. Megérte egy picit többet vadvíziúszni, mint amennyit akartam, mert sokat tanultam belõle! Többek közt, hogy ne igyál a vadvízbõl, mert abba pisilnek a halak!

Chauffeur

Megint volt egy hét, amikor nem jöt egy vendég sem a kalandprogramra, sõt a konyhán sem volt rám szükség, ezért más feladatotkat róttak rám. Többekközt megírtam a szezonvégi riportomat, hogy késõbb ne legyen rá gondom, de emelett leltározással és soförködéssel bíztak meg.

Pincék, padlások rendberakásában már volt részem La Rosiere-ben, így órákon belül befejeztem az egész hétre szánt munkát. Még egy térképet is rajzoltam az utókor számára, hogy mindent könnyen megtaláljanak. Örültem volna, ha a padláson a belmagasság 150 cm felett és a hõmérséklet 30 C alatt lett volna. De azt leszámítva teljesen rápörögtem a rendszerezésre: "azonost az azonossal, egyformát az egyformával!"

Be kell vallanom, a kisbusz vezetését azért jobban élveztem - amiben egyébként is hetente 100 km erejéig van részem. Bár parkolni olyan, mint egy jumbo-jettel egy gyufásskatulyán landolni, a kisbusz nagyon vagány. Naponta kellett a gyerekeket esténként az apartmanokba furikáznom, vagy napközben programokra vinnem (kajakozás, lámasétáltatás, kincskeresõ piknik). Be is raktam jó kis muszikákat (sajnos nem PeSut, csak angol dalokat...), így kölykök elnevezték a járgányt "Ziggy's Rock Bus"-nak.

Egyébként nap mint nap más és más tematika volt: eleinte légibiztonsági elõírásokat recitáltam, máskor hörgõ hangon megfenyegettem õket, hogy kidobom a kalózhajóból az összes szárazföldi patkányt, ha nem viselkednek. Legnagyobb sikert a Star Wars imitáció aratta, amikor a velem utazó gyerekfelügyelõk Chewbacca-t utánozták.

Kajakozásból hazajövet pedig addig akartam pörögni a körforgalomban, amíg a gyerekek észre nem veszik. Harmadik körömet róttam, amikor a gyerekfelügyelõk már nem bírták röhögés nélkül, így lebuktam!

Nyárisí

Schmiedlingerkees-nek hívják a Kitzsteinhorn csúcsa mellett fekvõ gleccsert, ahol egész évben lehet síelni. Feltéve, ha a körülmények adottak.

Gleccserek egyébként olyan helyeken alakulhatnak ki, ahol a hó képes egész évben megmaradni (pl: Anktartisz és a sarkkör, vagy magas hegycsúcsok). Sok gleccser még az elõzõ jégkorszakból maradt ránk, de vannak, amik csupán néhány évszázadosak vagy évtizedesek. Ha a hó túléli a téli évszakot, onnantól firn-nek nevezik - sûrûsége nagyobb a hóénál. Ha firn több szezont túlél és újabb és újabb réteg rakódik rá, akkor lassan nagyon ellenálló jéggé sûrûsödik - ez a gleccser.

Itt még 1965-ben építették ki a sípályákat a majdnem egy kilóméter hosszú és helyenként 60 méter vastag jégtakarón - Ausztriában a legelsõ ilyen beruházás. (Gondolhatjátok, hogy a víztárolókkal együtt mennyire megdobta az itteni gazdaságot.) Folyamatosan figyelik a felvonókat, hiszen a gleccser évenként 5-8 métert csúszik a völgy irányába - azaz viszi magával a tornyokat és kisebb épületeket!

Sajnos nem sikerült síelnünk rajta, mivel az idõjárás nem volt partner. Csak a szabadnapunkon tudjuk beiktatni a síelést, mivel érdemes már reggel 8 körül a felvonókat megcélozni. Két síliftet - ami addig egész nyáron üzemeltek - pont aznap zártak le, amikor mi akartunk felmenni, mivel találtak pár veszélyes hasadékot a jégen. Leültünk egy italra, hogy átgondoljuk fel akarunk-e menni, és mire befejeztük és meg akartuk venni a jegyeket, közölték, hogy az egyetlen müködõ liftet is becsukták heves szél miatt. Ilyen a mi szerencsénk. Azóta sem esett annyi hó, ami kitartott volna a legközelebbi szabadnapunkig.

Egyébként ennek a gleccsernek a tetejére járok minden héten a vendégeimmel szánkózni, "hóbiciklizni". Ha már a léceket nem próbálhattam ki, legalább csúszkáltam egy kicsit!